HADOUKEN

Úgy érzem magam mint egy atomkatasztrófa egyetlen túlélője: sebzetten és összetörve. A lábaim kékes zöldes színt öltöttek, sebek vannak az oldalamon, fáj mindenem és apró puzzle darabokban heverek szanaszét. De mégis boldog vagyok, mert ezek a sebek arra emlékeztetnek, hogy életem egyik legőrültebb koncertjén vagyok túl: HADOUKEN koncerten jártam tegnap. Már körülbelül 1 éve hallgatom a zenekart, de eddig csak audió formátumban, egészen tegnapig. Nem gondoltam volna, hogy ennyire extatikus állapotba fogok kerülni. Igen, ez a helyes szó: teljes totális extázis volt a koncert. Nagyon ritkán esik meg velem, hogy ennyire felszabadultan tudok egy koncertet átélni. Olyan érzés, amikor az ember elfelejt mindent, elfelejti hogy emberi lény, elhagyja a megszokott viselkedést, és feltör belőle valami egészen állati, ösztönös dolog. És egyszerre megszűnik minden: csak te vagy és a zene. Szerintem ezt az érzést ugyanúgy előadói oldalról is át lehet élni. Szeretnék úgy koncertezni, hogy átéljem ezt az érzést, és egyszerre elfelejtsek mindent és minden ösztönösen jöjjön. Persze van még mit tanulnom. De amikor például Placebo koncerten vagyok, érzem hogy Brianék minden alkalommal átélik ezt a más tudatállapotot. És ez az energia hihetetlen sebességgel ér el a közönséghez: a zenekar átadja az energiát, a szívet és mindent amit éreznek. Csak az adott pillanat számít. És a közönség ezt ugyanúgy viszonozza. Szeretném, ha mi is át tudnánk adni ezt a mérhetetlen energiát, amit a zene útján juttat el a közönséghez. És szeretném, ha az emberek szeretnék azt, amit csinálunk. Szeretnék szín tiszta nyers szenvedéllyel énekelni. És tudom, hogy ezt meg is fogom egyszer valósítani. Egyszerűen csak meg kell érni hozzá. Hihetetlen, hogy amikor írok, olyan dolgok szabadulnak fel bennem, amiket szóban nem tudnék ilyen tisztán megfogalmazni. Nyilván nevetségesnek tűnhet...